Apa túl jó?

Létrehozás: 03/19/2018 - 16:51

Az Új Ember katolikus hetilapban Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató, pedagógiai szakértő „Életre nevelő” címmel havonta jelentkező rovatot indított. Az apai mérce lehet növelő, érlelő is, ha az apa valóban gyermeke igazi arcát látja – tudhatjuk meg Pécsi Rita legutóbbi írásából.

Sötét lemezből készült garázsajtónkra gyerekkoromban sokszor rajzoltam mindenfélét egy vizes szivaccsal. A családi krónika szerint gyakran ákom-bákom betűket is írtam rá. Így született ez a „hirdetményem” is: APA TÚL JÓ!

Azóta, sok-sok kutatás eredményeinek áttanulmányozása után már „hivatalosan” is tudom, hogy igazam volt. Így látja egy gyermek az édesapját, ha az érzelmileg is megközelíthető számára, ha biztonságos, erős kötődés alakul ki kettejük között. (Amint azt rovatunk előző részében is írtuk, a gyermekei számára elérhető, jelen lévő apa valóban a mennyei Atya jelenlétének érzetét adhatja a családjának.)

Az apa számára azonban ez szinte ijesztő kihívást jelenthet. „Bárhogyan is igyekszem, azért azt senki sem várhatja tőlem, hogy szent legyek! Mégis, nem túlzás ez?” Nem! A kisgyermek – jó esetben – át is éli ezt: „Apa túl jó!” Hogyan lehetséges ez?

Ki a szent? Nem az, akit Rómában szentté avattak. Nem az, aki tökéletes, hanem aki törekszik erre. Ezt pedig mindegyikünk elérheti. „Szent az, akiben Isten tevékeny”– tanítja Tilmann Beller. Ez már biztató! Ehhez csak az odaadottság és Isten-kapcsolat kell. A „naponta újrakezdem” kitartása.

Egyszer egy nagymama az unokájával sétálgatva betért egy templomba. Nézegették az üvegablakokat, és a nagyi érdekes történeteket mesélt, megpróbálta elmagyarázni, melyik üvegkép melyik szentről beszél.

– Látod, Szent Erzsébet a betegeket ápolja, amott pedig Szent Ferenc a madaraknak prédikál! Nézd, ez itt Szent Rita a rózsákkal, följebb pedig Szent István a Szűzanyának ajánlja az országot.

A gyermek egyre csak nézte, hogy ki kicsoda lehet, aztán megkérdezte:

– Nagyi! Honnan lehet megismerni, hogy melyik a szent?

A nagymama így válaszolt:

– Nézd csak meg jól! A szent az, akin átsüt a nap!

Szent az, akin átsüt a nap. Nagyon fontos, hogy a kisgyerek láthassa, az ő szeretett, „nagy” felnőttje is igazodik egy nála nagyobb tekintélyhez, figyeli a szavát, lesi az akaratát, szereti és követi őt. Ebből a szempontból nézve már nem olyan borzasztó, ha időnként elbukik, ha nehéz az újrakezdés, ha nem sikerül minden tökéletesen. Hiszen a szentség nem azt jelenti, hogy egy tökéletes emberrel élsz együtt, hanem olyasvalakivel, aki állandóan erre törekszik, akiben Isten tevékeny.

Egy másik erős atyai vonás, amitől olyan jónak érezhetjük apánkat: a bölcsesség. Az a bizonyosság, hogy ő mindent tud, ami hatással van az életemre. Biztonságban érzem magam vele, ismer és szeret. Tudja, ki vagyok, sőt, azt is látja, hogy kivé válhatok. Nem a környezet vagy az iskola mércéje szerint ítél, hanem „kinézi” belőlem a jobbik énemet, és afelé terelget. Persze ez nem jelenti azt, hogy időnként nem szállok szembe a kéréseivel, az elvárásaival. (Serdülőkorban ez akár állandósulhat is egy időre.) Mégis bízom benne, mert tudja, mire van szükségem. Jól látja a talentumaimat, a korlátaimat, az erősségeimet. Apánk mércéje ezért semmi mással nem pótolható.

A minap találkoztam egy régi osztálytársammal. Folyt belőle a szó: Itt jártam, oda utaztam, ezt vettem, azt szereztem… Megállítottam, mondván: Palikám! Nem érdekel, mit vettél, mit szereztél. Mondj már valamit arról is, hogy mi van veled! – Pali erre döbbenten nézett rám. – Ez nem igaz! Sosem kecmergek ki ebből! Emlékszel? Annak idején elég jól ment a sport… – Aha! És? – Egyszer egy versenyen másodikak lettünk. Hazáig futottam a jó hírrel. Apám volt otthon. Nagy örömmel elújságoltam neki: „Képzeld, Apa! Másodikak lettünk!” És tudod, mit kérdezett? Azt, hogy ki lett az első. Én azóta is be akarom bizonyítani apámnak, hogy első is tudok lenni. Pedig már nem is él, én pedig ötvenhat éves vagyok.

Megállt bennem a lélegzet. Igen, tényleg ennyire meghatározó az apánk mércéje! És ugyanennyire lehet növelő, érlelő, segítő is. Ha az apa valóban gyermeke igazi arcát látja. Ha a terheket mindenkor egyénileg mérlegeli, és tudja, mikor kell valakit újabb elvárások elé állítani, és mikor nem szabad. Ha tisztában van azzal, mikor nem maradhat valami következmények nélkül, és mikor van szükség az irgalomra. Ha képes arra, hogy a mérce megtartásával a követelményeket is fontolóra vegye.

Nem az számít, hogy mit mondanak az ember környezetében élők, hogy mi a divat, vagy mi lett volna a szülők elképzelése. Az egyéni adottságok, lehetőségek, képességek és szükségletek, a teherbírás, a növekedés, a munkatempó figyelembevétele valóban atyai bölcsességet kíván. És ne felejtsük el, hogy ugyanez a bölcsesség, mindent félretéve, sokszor túlcsorduló, feltétel nélküli szeretetből fakadóan egyszerűen megajándékoz minket.

„Az éjszaka közepén az egyik házban tűz ütött ki. A lakók ijedten észlelték, hogy egy ötéves gyermek hiányzik. Úgy történt, hogy félelmében ő nem a kijárat, hanem a felső emeletek felé futott. A szülők rettegve néztek egymásra. A tűzoltók sem mertek a gyorsan elharapódzó tűz felé közeledni. Aztán egyszer csak észrevették, hogy az egyik emeleti ablakból a fiúcska segítségért kiált.

– Ugorj le! – kiáltott föl az édesapja. A gyerek csak a lángokat látta, és az édesapja hangját hallotta. – Édesapám! Nem látlak! – Az apja így válaszolt: – Én viszont jól látlak, és ez elegendő! Azonnal ugorj le! – A gyerek leugrott, és megmenekült.”

(Bruno Ferrero)

„Én viszont jól látlak, és ez elegendő!” – ebben az atyai biztonságban minden gyermek megpihenhet, belőle erőt meríthet. És ez az, ami miatt előfordulhat, hogy fölkerül a garázsajtóra: APA TÚL JÓ!

Fotó: Merényi Zita

Uzsalyné Pécsi Rita/Magyar Kurír

Forrás: http://www.magyarkurir.hu/hirek/apa-tul-jo

Lásd még